Magyar ballada

 Tikkadt, konok szívem, vagy-e még,
az eszme, mely erőt adott, nem henyél?
Az ég fénnyel bíbelődő falára
írnál-e a jövő vigyori arcára
litániát a heves rablókról,
a fellegek ölelte Homoródról?
Az idő korhadozó gerendáit,
Kicserélnéd-e a lét vénülő fáit?
 
A minden itt kérdések halmaza,
mintha az ország füle minket hallana,
a Vereckén átvergődött  népből itt
mi maradt, lesz-e az üdvből újra hit?
méregkeverőké a ballada,
tékozlóké az ország vagyona,
kik szerteszórták izzadságcseppjeink,
megvallják-e végre súlyos bűneik?
 
Ha Európa közös fészkünk, miért
orozzák az erősek, ami a miénk?
Új hatalmat ígértek, testvériséget,
mégis ránk hozták  a keserű ínséget.
Párizs, London, Róma, Berlin fényei,
Pest felett az eget nem látom kékleni.
Csak komor, révült arcok utcán, téren,
a szégyentől fülemben dobol a vérem.
 
Herceg, ki messze jársz, nézz vissza ránk,
Ha nem oltalmazol, hallgasd meg bősz imánk:
segítsd már büszkeségre ezt a népet,
akit balsors örök idők óta tépett.